Reggel 6 óra. Álmosan és szótlanul pakolgatjuk felszereléseinket egy Észak-Olaszországi kempingben, miközben a Dolomitok talán legszebb bástyája foglalja el gondolatainkat. Meghódítását már régóta terveztük és most végre elérkezett az indulás pillanata. Az időjárás kiváló, csak a szokásos hajnali köd borítja a hegyeket, melyek alvó óriásként vesznek körbe mindent. Sietni kell! Jó félórás autózás vár még ránk a hegység szívébe. Elindul a csapat. Hűséges négykerekűnk rendíthetetlenül küzdi le az akadályokat a kavicsos szerpentinen. Néha hatalmas kiszáradt folyómedreket keresztezünk. Még belegondolni is félelmetes miféle erők formázzák e vidéket.

Mire felérünk a Montanaia-völgy bejáratához a nap első sugarai aranyszínűre festik a karcsú mészkőhegyek csúcsait. Gyalog indulunk tovább egy morénán felfelé. Botladozva keressük a helyes irányt a néha házméretű kövek közt. Egy óra izzasztó gyaloglás után, végre megpillantjuk utazásunk célját, ezt a hatalmas sziklatűt a Campanile Di Val Montanaia-t. Félelmetes látványa már messziről mágnesként vonzza az idetévedt mászót. A völgy végén áll magányosan és nem tűr meg maga mellett szomszédokat. Szokatlan neve alakjában rejlik: mintha egy óriás két hasábot elforgatva egymásra helyezett volna, méghozzá úgy, hogy nagyobbikat a kisebbre, majd a tetejükre egy karcsú süveget illesztett befejezésképpen.

A beszállásnál német mászókkal találkozunk. Ellátnak bennünket pár jó tanáccsal, aztán mintha nem is léteztek volna, eltűnnek egy kémény komor belsejében. Csak slingjeik csörrenése tudatja velünk hollétüket a sziklavilágban. Első feladatunk a már említett kémény, könnyed bemelegítés lett a hidegtől elgémberedett végtagjainknak. Magabiztosan pakolgatjuk az ékeket. Szükséges is, mert néhány rozsdás szegen kívül más nincs a falban. Igazi klasszikus mászás ezen a kietlen helyen, távol az agyon nittelt zajos sportmászó utaktól.

Könnyű szél zenél a sisak résein; élvezzük a mászást. A kémény felett keskeny párkány fogad, ez visz a torony déli oldalára. Itt már szédítő a mélység. Kissé bizonytalanul kezdjük el a következő hosszt, mert a leírás nem egyértelmű. Szerencsére eltaláljuk a helyes irányt és leküzdünk pár kötélhosszt. Elérkezünk a kulcsrész alá. Ez a ferde repedés, iránya egyébként balra visz, olyan keskeny, hogy csak a kézfej szorítható bele és sima falak keresztezik. Nekigyürkőzöm. A mélység folyton kifelé húz, így nekisimulok a hideg sziklának és feljebb tornázom magam. Szívem a torkomban dobog, főleg mikor meglátom, hogy az egyetlen elrakott ékem kiszabadul és csilingelve leszánkázik a kötélen.

Lassan könnyebb részre érek, a Cozzi-riss megadja magát. Egy szellős párkányon traverzálunk balra, a nyugati falra. Újból útkeresés az áthajló falak útvesztőiben. Kis idő múlva megleljük a helyes irányt. Repedés és táblamászások váltják egymást és magunk alatt hagyjuk az áthajlások rendszerét. Eufóriában lépünk a torony viszonylag tágas tetejére. Körbenézünk. Mindenfelé amerre a szem ellát, égbenyúló falak, csipkés gerincek váltakoznak a horizonton. Fotózkodunk és csokit majszolunk. Hosszú percekig még nem tudunk betelni a látvánnyal.

Vidáman kezdjük meg a több kötélhosszas ereszkedést. Egy helyen 45 métert ereszkedünk, a fal egy áthajló szakaszán. Most érezni igazán a torony gigantikus méreteit. Végre leérünk a törmeléklejtőre. Fáradtan, de jókedvűen sétálunk vissza az autóhoz. Közben pedig sokszor visszatekintünk az égbenyúló magányos toronyra, ami most már barátságosan tekint le ránk a völgy tetejéről.

Beszámoló: Mátyás Gábor