Karácsonyi hízókúra és több havi mászótermi vergődés után január végén Dáviddal megbeszéltük, kimegyünk Oszolyra trepnizni, az egyik szombaton. Egy kis jó levegő, ékelgetés biztos nem árt a pilisi csúcs alatt. A szokott autó szervízben, csak egy tükörre kopott cseregépjármű állt rendelkezésre. Reggel kinézve az ablakon látom, hogy ami kifér szakad a hó és korcsolyázik minenki az utakon. Legalább 25 centi hó mindenhol. El is csábultam, mondom: „szánkózni kell ilyenkor a gyerkőcökkel, nem egy fagyos sziklafalon csúszkálni egy kötél végén. Telefon Dáviddal:  -Menjünk? -„Persze“, jön a válasz. Tényleg, miért is gondoltam, hogy nem?

Edzésképpen a hátizsákba minden vasat, ami otthon van, indul a vidám korcsolyázás az M0 körgyűrű északi részén. Majdnem 11 óra, mire elérjük Csobánka főterét, az is kész csoda, hogy odaértünk. Persze arra esély sincs, hogy  az erdőszélig felmenjünk kocsival. Nosza gyors öltözés, és indulunk. A hó szakad, elég egy levett kesztyű, vagy nyitvahagyott zseb, minden egy perc alatt megtelik hóval. Nem is beszélve a kapucniról, ahonnan egyben boríthatjuk az egészet a nyakunkba. A terv nem túl nagy, időben haza akarunk indulni, hogy ne sötétben kelljen vezetni, ezért csak fel a nagy falhoz, balról a fák között a térdig érő hóban kötélvezetési gyakorlat a csúcsig, onnan gyönyorködés, a ködös, havas tájban, majd ereszkedés a nagy falon. Közben fagyos kötél kötési gyakorlat, eszközfűzés és pruszik kötés síkesztyűben.

Felérve a nagy falhoz látjuk, valahogy ilyen időben senki ember fia nem gondolja komolyan, hogy mászna itt. „ Na? egy Odúsor?“ Kérdezem. „Most sem csúszik jobban, mint máskor“, jön a válasz. Ezen jót derülünk. Viszont az egész fal tiszta hó, alatta hatalmas kupac, hogy megközelíteni sem túl kényelmes, így a trepnizésről lemondunk. Partiba állunk és kezdjük egymás fejére tolni a finom porhavat a meredek lejtőn. Itt bő térd fölé ér, nem haladunk valami gyorsan, minden lépést ki kell tapogatni a hó alatt. Dávid kérdezi: „Na nem esel bele?“ Körülnézek… Itt? Hova? Egy felet sem lépek és fának ütköközöm. De kinézek egy keskeny lyukat, „Oké! Kapj el!“ Egy lépés, kettő… nézem, kicsit sok kötél van karikában, majd egy harmadik, aminek nincs vége. Hanyatt repülés közben azon gondolkodom, hogy frankón földet érek, vagy végre megfeszül a kötél? Szóval lelépek egy jó másfél-két méteres szikláról a fák közé. Persze a hó, a ruha, meg a hátizsák mindent megfog, csak a szám megy tele tiszta hóval.

Felérve a tetőre gyönyörű látvány fogad. Nyáron már sokszor gyönyörködtünk a faluban egy gyűrűn lógva, de ilyennek még nem láttam, pedig szinte minden hónapban eljövünk ide mászni egyszer. A hóesés és a köd pasztellkréta-rajzzá változtatja a tájat, a hideg pedig mindenkit hazazavar, csak a kéményeken látszik, hogy van élet a környéken. Lassú beszélgetős uzsonna, majd leereszkedés a fák között, végül a kiindulási ponthoz a nagy fal tövébe. Lassan négy óra, indulunk haza, hogy ne érjen meglepetés az utakon. Rövid kirándulás volt, alig pár óra, de tanulságos, hogy amiről azt hisszük, hogy unásig ismerjük, az is tud új arcot mutatni.

Beszámoló: Broder Ferenc