2010. február 06. és február 13. között a tavalyi jégmászó tanfolyam után ismét az olaszországi Sappadában jártunk. Az előző évben, mint tanulók, idén már, mint kezdő gyakorlásra éhes jégmászók vettünk részt a Hámori Szikla és Jégmászó Egyesület által szervezett és Himer Józsi által vezetett jégmászó tanfolyamon. Egyesületünket a Merkapt SE-t a pázmándi Nagy Norbert és Fodor András, és jómagam képviseltük Számunkra ez a hét a jegek világában konkrétan már a nem a tanfolyamról szólt, mivel ezt a részt már tavaly és előtte teljesítettük, hanem a gyakorlásról és a kicsit önállóbb mászásról, úgy hogy azért oktatónk szeme távolról figyel minket, és tanácsaival segíti kezdő szárnypróbálgatásainkat.

Szombat reggeli indulásunkat szokás szerint a felszerelések összeszedésével és az autóba való bepakolásával sikerült kicsit elhúznunk, így elég későn indultunk el az olaszországi Sappada felé. Utunk jórészt eseménymentesen telt, kivéve azt a néhány szakaszt Ausztriában, ahol az autópályán a szakadó hó lassított haladásunkat. Az időjárás ellenére sikerült este hat körül elérnünk célállomásunkat, és elfoglalni szálláshelyünket a tavaly már megszokott házban, ráadásul ugyanabba az apartmanban. A tábor megnyitóján így már mi is tiszteltünket tudtunk tenni, és üdvözölhettük rég látott barátainkat, és a jégmászás világába belekóstolni szándékozó új társainkat.

Norbi, András és én megbeszéltük hogy a lehetőségekhez képest próbálunk önállóan mozogni, a tanfolyamtól függetlenül, de azért az oktatók tanácsait kikérve, és néha-néha csatlakozni hozzájuk hogy tanácsaikkal, észrevételeikkel korrigálni tudjuk a hibás technikánkat. Így vasárnap reggel a felszerelések gyors átnézése után a háztól kb. 40 percre lévő nagy jég (250m) alá mentünk, ahol a tanfolyamosok kezdték el gyakorolni a jégmászó technikák kezdő fogásait.

Mi a tanulóktól balra néztünk ki egy útvonalat, ahol Norbi előremászott, standot épített az első kötélhossz után, majd felsőbiztosítással másztunk. Délután a tanfolyamosok által gyakorolt falszakaszokon beszerelt köteleken is gyakorolhattunk. A házba visszaindulva próbáltunk egy kicsit rövidíteni az útvonalon, aminek az lett az eredménye hogy egy sokkal bonyolultabb minden fát megkerülő nyomot tapostunk a mély hóban, aminek a minket később követő társaink nem annyira örültek.

Hétfőn az oktatókkal egyeztetve mi az egyik Kalandparknak nevezett területre mentünk. Miután a kocsinak parkolóhelyet lapátoltunk az út menti hóban, és felszereléseinket magunkhoz vettük, nekiindultunk az útról jól látható jég irányába. Első akadálya széles jeges vizű patakon való átkelés volt. Norbi átugrált a vékony jégréteggel borított köveken, míg Én és András egyszerűen átgázoltunk a sekély 20-30 cm mély vízben. Szerencsére a vízhatlan ruházat, nadrág, bakancs és kamásli megvédett minket a beázástól.

A kalandpark egy kb. 12-15 m magas jégfallal kezdődő szurdokvölgy, melyben az első nehézség után több kisebb 2-6 m-es jégből álló felszökéseken lehet feljutni egészen a szurdok végéig, ahol egy függő jégoszlop a mászás befejezése. Mi először ezt az első magasabb jégesést próbáltunk megmászni. Norbi ismét előremászott, és egy a fal közepén való visszaereszkedés után, ami egy félig kijött jégcsavarból és a jégfejsze nyelére ráakasztott kötélből történt, másodszorra sikeresen kimászta az utat és ezután mi felsőbiztosítással játszadozhattunk egy kicsit a jégen kitalált különböző útvonalakon. Amíg a nap nem sütötte ezt a jeget addig nagyon hideg volt, a jégcsavarokat nagyon nehéz volt elrakni, a jégfejszék egyszerűen visszapattantak a jégről. Persze amint a nap elérte sugaraival játszóterünket, mindjárt más lett az egész élvezeti értéke.

A gyakorlás befejezése után végigmásztunk a szurdokon, hol egymást biztosítva, és hol anélkül. Sajnos az utolsó jeget nem tudtuk megmászni, mivel egy kis tavacska keletkezett a jég alatt és így a beszállása számunkra nem volt megoldható. A kocsihoz visszatérve örömmel nyugtáztunk, hogy ismét egy szép kerek napot tudhatunk magunk mögött.

A következő napra, keddre, mi síelést terveztünk. Norbi és András bérelt a helyi kölcsönzőben lécet és síbakancsot, én meg a jól megszokott rövidke 98,5 cm-es Kong léceimmel vágtam neki az aznapi programnak. Nem Olaszország egyik legnagyobb sípályája ahol voltunk, de a piros és kék pályákból álló pályarendszer tökéletesen megfelelt a mi igényeinknek. A pálya tökéletesen gondozott volt, gyönyörű napsütés, és a lényeg hogy nagyon kevesen voltak, és azok is 80 %-ban honfitársaink. A felvonókra nem kellett várni, és volt olyan, amikor a pályán 10-15 percig egyedül síelhettem, a környéken egy lélekkel sem találkoztam.

András kb. 10 évi kihagyás után síelt újból, eleinte kicsit bátortalanul, de a végére hatalmas fejlődésen ment keresztül. Végülis ez is olyan, mint a bringázás… Norbival sikerült többször összevitáznunk a hóeke hasznosságáról, de igazából nem sikerült erről öt meggyőznöm, mert szerinte idegen minden emberi mozgásformától ez a technika. Végülis nagyon jól síel a hóeke nélkül is és főképp gyorsan. Én, pedig a rövidke lécemmel simán megéltem bármelyik pályán a szintén saját magam által kitalált és alkalmazott technikával. A nap érdekessége számomra hogy egyik lesiklás során végre találkoztam Tóni barátom által sokat emlegetett hó-vakonddal. Szó szerint egy vakonddal.

Lesiklás közben észleletem hogy a pálya közepén egy fekete mozgó valami halad át, és meglepetésemre egy kicsi vakond tévedt valahogy a hómező közepére.. egy ideig vigyáztam rá, hogy a síelők el ne gázolják, majd mivel elég lassan haladt mivel eléggé fázhatott kicsit rásegítettem a haladására. Kesztyűs kézzel megfogtam, erre ö jól beleharapott, és miután a pálya szélén a puha hóra helyeztem köszönés nélkül pillanatok alatt, elásta magát. Szóval a mai jócselekedet is megvolt, tűzoltóként ismét sikerült egy életet megmentenem.

Szerda napon a tanfolyamosoknak pihenőnap volt, és mi is egy kicsit későn indultunk neki a mászásnak. Dél körül a tavalyról megismert Futura nevű jégfalhoz mentünk, ahol is annak a középső és felső részének megmászását terveztük. A középső részt én másztam előre, és nagyon élveztem a mászást annak ellenére, hogy nagyon olvadt a jég és a ruhám csurom vizes lett. Előnye viszont hogy a jégcsavarokat könnyű volt elrakni és a jégfejszék és a hágóvasak nagyon jól tartottak. Miután a társaimat felbiztosítottam, felmentünk a felső részhez és Norbi próbálkozott ennek a szakasznak a mászásával. Próbálkozott csak, mert a függőleges jég eléggé „karfiolos” és „csillámos” volt, és számunkra ebbe a jégbe a biztosításokat jelentő jégcsavarok elhelyezése kicsit reménytelennek tűnt. Sajnos így a mászást fel kellett adnunk és visszatértünk a szálláshelyünkre.

Csütörtökön a már rutinos mászókhoz csapodva lementünk az út melletti kanyonba, ahová a hosszú jeges vaslétrákon, majd drótkötéllel biztosított úton, és a patak felett, pedig a kifeszített drótkötélpályán átjutottunk el.

A kanyon egy meredek sziklafalakkal övezett patakmeder, kb. 40 m magas és a fentről érkező vízesések, rétegvizek fantasztikus jégeséseket, jégfalakat képeznek. Itt található a „Magyar jég” amit sajnos a melegebb idő, a függő jégcsapok miatt nem lehetett mászni, és a „Királynő álma” Sappada08, Sappada11 ami az egyik legszebb és legnehezebb jégút a környéken. Sajnos ez az út sem a régi pompájában volt jelen, de rutinosabb társaink ide szerelték be a kötelet felsőbiztosításos mászáshoz. Mindenki többször próbálkozott az úttal, a profik többször gyönyörű mozdulatsorokkal ki is mászták, míg mi kezdők csak próbálkoztunk egyes szakaszain túljutni, minél magasabb szintre felérni. Persze ez az út az erőnket eléggé meghaladta, de a végén lett egy kis sikerélményem, mikor is utolsó mászóként a többiek addig szurkoltak, míg nem az utolsó jobb oldali jégcsap kivételével, többszöri belepihenéssel sikerült részben megmásznom az utat. Az út végén levontam a konklúziót, ez azért kicsit még sok volt, technikailag gyengén másztam, fizikailag teljesen elfáradtam, és csak a kitartásomnak és a többiek biztatásának köszönhetem hogy feljutottam az út háromnegyed részén.

A tábor utolsó mászónapján a tanulók a Futurához mentek már előmászást gyakorolni, és mi is csatlakoztunk a társasághoz. Először Norbi mászta ki előre a szerdán általam is előremászott szakaszt, majd rajtunk kívül Erika is feljött az úton. Mászás után lementünk a jég alsó feléhez és ezen a rövidebb de nehezebb falszakaszon gyakorolgattunk. Norbi ismét előremászott, sikerült kétszer földközelben rám is esnie, de szerencsére nem lett egyikünknek se semmi baja.

A nap további részében felsőbiztosítással másztunk különböző utakon, majd a „Patak jéghez" átmenvén megfigyeltük ahogy az oktatók egy erőmérő műszer segítségéve mérték, próbálgatták hogy mekkora erőhatásra szakadnak ki az egyes jégcsavarok a jégből. Tanulságos bemutató volt, mindenki levonhatta a megfelelő következtetéseket a jégbe elhelyezett biztosítóeszközök biztonságosságáról. Este az egész társaság összegyűlt, és a hét kiértékelése után a „tábort” jelképesen bezárták egy újabb évre.

A napok részletezése közben az estékről nem tettem említést, és azért pár szót a tábor e része is megérdemel. A tanulók minden este a táborvezető és oktatók elméleti előadásait hallgatták, amibe mi is néha bekapcsolódtunk. Számunkra az esték fő programja a vacsora elkészítése volt, amin jómagam munkálkodtam minden este, hol kevesebb, hol nagyobb sikerrel, de összességében egy elég változatos menüt sikerült összehoznunk. Persze elmaradhatatlan volt az esténkénti iszogatások, beszélgetések, sztorizások, aminek középpontja általában Laci bácsi volt. Mindannyian néha tátott szájal, hallgattunk a régi öregek nagy teljesítményeit, élményeit. Összességében egy jól sikerült tábort tudhattunk magunk mögött, és a szót nem szaporítva tovább csak annyit: Jövőre februárban újra Sappada a jegek birodalma…

Beszámoló és képek: Gaál Tamás