III. VILLAPARK VÉRTES MARATON

HEGYIKERÉKPÁR 2013-05-13

Május 11-én került megrendezésre a III. Villapark Vértes Maraton, amely a Mountainbike Challenge 2013-as szezonjának a nyitóeseménye volt. A csapat stabil létszámmal, 9 fővel vett részt az eseményen, azonban az eredménylistán csak a létszám 2/3-a szerepel. Nézzük hogyan…

Mindenképpen terveztem az indulást a várgesztesi versenyen, mert ezidáig valamiért mindig kimaradt. A kedvezőtlen időjárás-előrejelzés sem vette el a kedvemet és úgy tűnt, a többiekét sem. Elég volt csak az indulásnál Pásztor Lacira nézni, aki rendkívül optimistán, rövid naci-póló-szandálcipő kombóval készült az esős napra.

Az első árnyék nagyjából 7 óra körül futott végig Laci arcán, amikor elhagytuk a fővárost és az autópályán elkezdett szemerkélni az eső. Ahogy az autó digitális hőmérője lassanként visszaszámlált és közvetítette számunkra az egyre csökkenő hőmérsékletet, úgy mélyültek Laci homlokán a ráncok, aki vezetés közben hevesen kutakodott az emlékei között, hogy milyen magára vehető bringás holmit dobhatott be reggel a soványka sportszatyorba.

Mire 8 óra körül megérkeztünk a Villapark parkolójába, ahol magányos farkasként Fityisz autója ácsorgott csupán, komoly esőzés kezdődött és nagyjából 11 fok lehetett. Kicsit pislogtunk még a fűtött autóban, majd besétáltunk a nevezés helyszínére a Villapark főépületéhez. Itt már nagyobb volt a mozgolódás és jó pár ismerősbe is belebotlottunk, akikkel együtt latolgattuk az időjárás további alakulását.



Közben befutottak a többiek és a csapatsátor is megérkezett, így közös erővel kiépítettük a bázisunkat, majd az ismét hevesebbé váló esőben mindannyian beálltunk a sátor alá. Ott toporgott Jucus, Zita, Szilvi, Alex, Buki, Csabi, Laci, Keczkó Zoli és én.

Az arcokon körbenézve sok lelkesedést nem találtam. Többen azon morfondíroztak, hogy egyáltalán nem indulnak, míg a lányok a rövidebb távra való átnevezésben látták a megoldást a sárban töltött órák csökkentésére. A legsiralmasabb Laci volt, aki ekkorra már egy pokrócba csavarva ácsorgott falfehéren a kihűlés határán, Keczkó Zoli pedig valami gumimintázatról magyarázott, amely lehetetlenné teszi az indulását (bevallom nem jegyeztem meg minden részletet).



Próbáltam buzdítani mindenkit, hogy volt már rosszabb is és, hogy menjenek pingpongozni ha kiszámítható körülményekre vágynak, végezetül az égre tekintve megállapítottam, hogy a rajtra eláll, majd elindultam készülődni.

A rajt előtt csata nélkül vesztettünk pár embert: Laci, Zoli és Zita végül el sem indult, Jucus és Szilvi pedig 23-ra csökkentették az előzőleg tervezett 57 km-es távot, azzal hogy átneveztek a rövidebb távra. Így végül a csapatból négyen álltunk be a 10 órás rajtra (Buki, Alex, Csabi, Miki), amelyre - láss csodát -, elállt az eső.



Kicsit béna visszaszámolás után, ahol egy női hang mondta be a rajtig hátralévő időt, a „15 másodperc a rajtig” mondatra elsütött rajtpisztoly jelére nagy lendülettel elhagyta a mezőny a Villapark területét. Azaz csak hagyta volna mert a sorompó zárva volt és mindenki gyors jobbról-balról kikerülő manőverbe kezdett, aminek tömörülés, majd több bukás lett a vége.



Az országútra kiérve rendeződni látszódtak a dolgok, a tempós menetben mindenki igyekezte megtalálni az erejének megfelelő helyet. Aztán terepre fordultunk, ahol meg is kezdődött a csúszkálás és a mögötted jövők sárral spriccelése. A jogosnak tűnő félelmek ellenére sem a hőmérséklet, sem a sár mértéke nem volt zavaró számomra. Ha már választhatnék, akkor máskor is inkább 12-15 fokban tekernék, mint 30-ban, nekem a hűvös jobban fekszik.

Magam előtt a csapatból Csabit láttam, akiről – bár tudtam, hogy elkerülhetetlen -, nem akartam leszakadni. Kb. 8-9 km-t mentem mögötte, amikor egy ismerős szakaszhoz értünk (a MTB Piknikkel közös pályarész), ahol egy rövid, csúszós, meredek részen tolni láttam legfrissebb tagunkat, akit a Röfitől idézett „nem gyalogtúra Csabikám!” mondattal noszogattam. Valószínűleg hatott a bíztatás, mert ez volt az utolsó pillanat, amikor láthattam a hátát.



Az erdei csiki-csuki után egy aszfaltozott útra tértünk, ahol hátra pillantva megláttam Bukit zárkózni, aki nagy lendülettel megérkezett és elém állt. Bírtam a tempóját, aminek az lett a vége, hogy jó 20 km-t együtt zakatoltunk. Ekkora egy kisebb boly részesei lettünk, 3-4 arccal együtt, akik fel-fel bukkannak, lemaradtak-megelőztek minket. Az egyikük megúszni látszott, én vele tartottam, aminek következtében elhagytam Bukit.



Nem tudom pontosan, kb. 30-35 km tájékán volt egy meredek, fák között vezető, gyökeres, köves lejtő, aminek a végén hajtűkanyarban fordult vissza az út, na ezt mi rendesen benéztük és egy mocsaras részig lejtőztünk, ahol egy elágazás volt. Lassan sejtettük, hogy gond lesz, így az egyik, majd a másik lehetséges útra is elmentünk keresve mások keréknyomait. Mivel voltak nyomok, csak lassan esett le, hogy teljesen vissza kellene tolatnunk. 

6-8 percet elszórakozva másztunk vissza a kérdéses részig, ahol éppen Alex fordult az emelkedőre. Kissé felspanolt az eset, így Alexszel csupán pár szót váltottam és Buki üldözésébe kezdtem, aki nem is sejtette, hogy elém került.



Jó ideig utaztam egy VKE-Nelsonos kollégával, aki nekem fekvő tempót ment. A Buki-üldözés sikerességét az út mellett fotózó Hostya Zoli bekiabálása erősítette meg, aki 5-6 másodperce jelezte előttem a csapattársam. Lendületesen értem utol Bálintot, aki elfogyni(?) látszott, mert nem bírta a tempómat és hamar leszakadt.

Bocsássa meg az olvasó, hogy a személyes élményeimet osztom meg, de nem akartam a sárral és az eltömődés miatt használhatatlanná váló váltóról anekdotázni, illetve a sáros lejtőkön való csúszkálást és a mókás rollerezést ecsetelni, amelyeket a beszámolót utólag olvasónak úgysem lehet megfelelően visszaadni.



Azért néhány mondatot ejtsünk a pályáról. Gyors, változatos nyomvonalon tekerhettünk, amely szárazon mutatta volna meg igazi arcát, így sárosan a lejtőkön sem lehetett szusszanni vagy kedvünkre ereszteni, mert hihetetlenül csúszós volt. Kíméletlen mászás vagy technikailag necces szakasz nem került be, számomra még sárosan is igazán élvezetes volt.



Buki elvesztése után a célig egyedül haladtam, nem értem utol senkit és mögöttem sem tűnt fel versenytárs. Összességében jó kis erőpróba volt a Vértes Maraton, és mindenképen az „érdemes volt elindulni” kategóriába sorolom, annak ellenére, hogy a beszámoló végén összeírt summában néhány negatívumot megemlítenék.

A többiek teljesítményével kapcsolatban mindenképpen kiemelendő a lányok produkciója, akik a női master 1-es dobogó első és harmadik fokára állhattak fel, ráadásul Jucus a nők abszolút versenyét is toronymagasan nyerte.



Negatívumok:
- elkapkodott rajt, a mezőny előtt lezárt sorompó,
- hiába volt két izós-táplálékkiegészítős cég is jelen, egy csepp izotóniás italt sem sikerült kapni sem a frissítőkön, sem a célban. (A HIGH5-os Bereczki Laci ugyan adott egy flakonban innivalót, de azt személyes ismeretségünk okán kaptam és nem az ellátás részeként. Köszi Laci!)
- egyetlen slagos bringamosó, amelyre meg sem próbáltunk sorba állni.

Pozitívumok:
- nagyszerű infrastruktúrával rendelkező helyszín,
- szuper pálya,
- finom bableves, amelyet étteremben, kulturált körülmények között lehetett elfogyasztani (sajnos a sütiről, tortáról szintén lemaradtam),
- zuhanyzási és élményfürdőzési lehetőség.

Jövünk még!

Beszámoló: Fülöp Miklós
Képek: Danó Péter (hegyibringa.hu), Hostya Zoltán, Hudák Szilvia